Miért nem merünk őszintén, nyíltan kommunikálni?

Miért nem merünk őszintén, nyíltan kommunikálni? Erről fogok most egy picit mesélni nektek, illetve arról, hogy hogyan tudjuk ezt feloldani.

A legfontosabb ok
Az egyik legfontosabb ok, hogy nagyon sokszor, megtapasztaljuk, akár már kisgyermekkorban is, hogy vannak emberek, akik nagyon határozottan beszélnek velünk, nem hallgatják meg a véleményünket, az érzéseinket, csak az ő véleményük számít. Ez sokszor a szülői kommunikációban is megjelenik. Lehetséges az is, hogy ez egy picit erőteljesebb, agresszívabb kommunikáció, ami ellentmondást nem tűr. Előfordulhat az is, hogy hiába mondjuk el, ami bennünk van, az nem kerül meghallgatásra.

Mit tanulunk meg ezáltal?
Leginkább azt, hogy ha nem szeretnénk konfliktust, vagy nem szeretnénk nehéz helyzetet, akkor inkább megtartjuk magunknak a véleményünket, az érzéseinket és a szükségleteinket. Hozzuk tehát ezeket a helyzeteket már a gyerekkorunkból, és aztán természetesen az iskola időszakában, párkapcsolati szituációkban, ezek csak tovább fokozódnak. Ez az egyik oka, hogy egész egyszerűen azt tanuljuk meg, nincs értelme elmondani az érzéseimet, a szükségleteimet. Ugyanis nem hallgatják meg, nem veszik figyelembe, mindig csak a másik számít, ráadásul egy konfliktus helyzet adódik ebből.

A többi kommunikációs stílus
Természetesen létezik a másik oldal is, amikor valaki nagyon határozottan, önmagát érvényesítően kifejezi a véleményét, de ez inkább egy agresszív kommunikációba csap át, ugyanis a másik véleménye, az érzései és a szükségletei nem számítanak. Ez tehát két véglet: van egy agresszív, illetve egy passzív kommunikáció. Mind a kettő egy hozott minta, esetleg egy eszköz arra, hogy védjük magunkat olyan tapasztalatoktól, amik korábban értek minket.

Mi lehet még?
Lehet olyan a kommunikációnk is, hogy inkább nem mondjuk ki, ami bennünk van, de mivel folyamatosan nő bennünk a feszültség, ezért felveszünk egy kicsit szurkálódó-piszkálódó, vagy akár passzív-agresszív kommunikációs stílust.

Az érzelmi intelligencia, a kommunikációs formák és az önismeret fontossága
Sajnos nem tanítják az iskolában magát az érzelmi intelligencia fejlesztését, illetve a kommunikációnak a formáit sem, bár nagyon nagy szükség lenne rá. Ilyenkor ugyanis, ami segíteni tud, az az erőszakmentes kommunikáció és az asszertív kommunikáció. Ezek egyébként az érzelmi intelligencia fejlődéséhez kapcsolódnak.

Először is fontos az önismeret, azaz felismerem, hogy bennem milyen érzések, milyen gondolatok vannak egy adott helyzet kapcsán, és mire van szükségem. Utána ezt meg tudom fogalmazni úgy, hogy nem a másikat becsmérlem, vagy sértem meg, hanem egész egyszerűen tényekre hivatkozok. Ezek alapján meg tudom fogalmazni a kéréseimet is.

A másik lépés, hogy elkezdek azon gondolkozni, felismerem, hogy a másikban milyen érzések, milyen szükségletek, vagy akár milyen cselekvési késztetések vannak. Meg tudok-e fogalmazni felé erről a problémáról kérdéseket, hogy aztán meg tudjam őt is hallgatni, ezek után megpróbálunk egy közös, jó megoldást kialakítani – ez a jól működő kommunikáció.

Félelmeink
Mégis azt tapasztalom – egy időben rengeteg kommunikációs tréninget tartottam –, hogy nem elég ez a tudás. Sajnos nem elég az érzelmi intelligencia, nem elég az sem, hogy meg tudom fogalmazni, azt, ami bennem van, mint ahogy az sem, hogy erre vannak eszközeim, módszereim. Nagyon sokszor ugyanis, pontosan a gyerekkori helyzetek miatt, félelmek alakulnak ki bennünk. Félünk, hogy nem vagyunk elég jók, aggódunk, hogy nem leszünk szerethetőek. Félünk, ha nem értünk egyet a másikkal, akkor abból csak konfliktus, probléma lesz, tartunk tőle, hogy ezekből csak nehézségeink adódnak. Veszekedés lesz, akár agresszió, vagy támadás ér minket, de mindenesetre sérül a kapcsolat. A legfontosabb az, hogy nem vagyok szerethető, és elveszítem a kapcsolatot.

Ezek a minták, tapasztalatok, de leginkább félelmek, nagyban befolyásolnak minket abban, hogy hogyan kommunikálunk. Hiába tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy hogyan kéne mondanom, nem vagyok biztos abban, hogy a másik erre jól fog reagálni, félek, hogy le fog söpörni a pályáról. Félek, hogy hiába mondom el az érzésemet, szükségletemet, akkor se fog történni semmi, hanem az egészből csak vita, konfliktus lesz, megsértődik a másik.
Nagyon fontos tehát az önismereten és a kommunikációs módszereken túl, hogy feltárjuk és feloldjuk magunkban ezeket a gyerekkori és felnőttkori tapasztalatokat, mintákat és félelmeket. Ugyanis egy kapcsolat nem azon fog múlni, hogy én az érzéseimet, és a szükségleteimet megfogalmazhatom-e. Ha ennek egy kapcsolaton belül nincs jogosultsága, akkor érdemes végiggondolni a kapcsolat működését, és nem feltétlenül a kommunikációt. Ezek tehát nagyon fontos lépések, hiszen sokkal mélyebben, sokkal zsigeribb szinten ott vannak velünk, ezért egy kognitív tudás vagy tapasztalat a kommunikációs módszerekről, nem elégséges.

Ezekkel kezdd
Ha bármi bánt, először is nézd meg, hogy vagy magával a kapcsolattal, a félelmekkel, a szerethetőségeddel, a konfliktussal, a nehéz helyzetekkel. Hogyan viseled ezeket. Nyilván, aki érzékenyebb, az sokkal nehezebben bírja ezeket a szituációkat, egyébként ebbe a csoportba saját magamat is beleértem.
Ezek az alapok, ezután persze meg kell tanulni az érzelmi kommunikációt, az erőszakmentes kommunikációt.

Minden helyzet egyedi
A megtanult módszerek nem feltétlenül működnek mindenkivel. Ha az ember egy nárcisztikus partnernek részletezi, hogy milyen érzései vannak, az lehet, hogy vissza fog vele élni, illetve nagy valószínűség szerint, nem fogja őt meghallgatni. Tehát minden helyzet, minden szituáció más, ezért érdemes mindig az adott helyzethez viszonyítva beszélni.

Természetesen máshogy kommunikálunk a gyermekünkkel, máshogy a párunkkal, máshogy a munkatársunkkal. Akkor is máshogy beszélünk, ha épp vészhelyzet van – hiszen akkor nem fogalmazunk körmondatokat, hogy ég a ház, és ettől borzasztóan érzem magam, és biztonságérzetre lenne szükségem, hanem azt kiáltjuk, hogy mindenki meneküljön.

Ugyanakkor, ha van egy konfliktushelyzet, nem értünk egyet a másikkal, érdemes ezeket alkalmazni. Például ha a gyerekünket szeretnénk megkérni, hogy ne sáros cipővel menjen végig a lakáson, akkor ahelyett, hogy őt és az ő működését kezdenénk el minősíteni, jobban járunk, hogyha megfogalmazzuk, hogy mi az, ami itt történik. Elmondjuk, az hogyan hat ránk, azt, hogy én ettől csalódott vagyok, mérges vagyok, szomorú vagyok, és hogy nekem nagy szükségem van a rendre, a tisztaságra, ezért megkérem, hogy vegye le a cipőjét. Lehet ezeket szelíden is, és mégis határozottan kommunikálni.

Általában ha érzésekről beszélünk, a többi ember jobban tud kapcsolódni, és jobban megérti, hogy bennünk valójában mi munkálkodik, mintha csak azt mondanánk neki: „na te aztán olyan trehány vagy, nem igaz, hogy nem bírod levenni a cipőd!” Természetesen ezt érdemes minden más szituációra is végiggondolni.

Mi van benned?
Vizsgáld meg a félelemeket, a hiedelmeket a tapasztalatokat, kezdj azoknak az oldásával, akár terápiában. Az egyéb módszereket pedig coachingon, különböző tréningeken vagy az önismereti tanfolyamon is meg tudod tanulni.

Ehhez kívánok nagyon szép önismereti munkát.