Mindennapi káros szokásunk: önmagunk becsmérlése

Az agy naponta nagyjából hetvenkétezer gondolatot generál, és ezek többsége bizony negatív töltetű. Arról szeretnék mesélni, mi nők miért becsméreljük magukat, és miért tesszük ezt mindennap akár ilyen gyakran.

Sajnos sokszor tapasztalom a környezetemben, coach képzéseken, akár a coaching munkám során, de nőként magunk is gyakran érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, nem tudunk megfelelni bizonyos külső vagy belső, valós vagy várt igényeknek, szeretnénk tökéletesen helyt állni minden egyes élethelyzetben, minden életterületen. De ez egy irreális elvárás, amelynek lehetetlen megfelelni. Ám ennek beismerése helyett, ha kudarcot vallunk, úgy érezzük, nem vagyunk elég ügyesek, nem vagyunk jók, és ebből következően nem szeretjük, sőt, becsméreljük magunkat.

Miért nem tudok lefogyni? Miért nem nézek ki jobban? Miért nem tudom meghúzni a határaimat? Miért nem jutok el edzeni, miért nem én vagyok a legfontosabb saját magamnak az életemben? Miért nem vagyok jobb anya? Miért kiabálok a gyerekemmel? – Ismerős felvetések, ugye? Vizsgáljuk meg, mik ezeknek a kiváltó okai, és hogy hogyan tudunk változtatni.

Első lépés egyszerűnek hangzik, de gyakran ezt a legnehezebb megtenni: a beismerés.

Vegyük észre, hogy mit csinálunk; minősítjük és becsméreljük magunkat. Ez azért olyan fontos, mert attól a pillanattól kezdve, hogy áthelyezkedünk egy külső megfigyelő pozícióba, energetikailag is megváltozik a hozzáállásunk, tehát már nem bántjuk magunkat.

Kettős problémát okozunk magunknak azzal, hogy önmagunkat becsméreljük, leminősítjük, kritizáljuk és ítélkezünk a cselekedeteink vagy gondolataink felett. Hiszen nem elég az alapvető probléma ami fennáll, hanem a kialakulása miatt negatív gondolatokkal kezdem el bántani magamat, és ezek biztosan megjelennek az érzelmeink szintjén is. Vagyis elkezdünk szorongani, vagy felmérgeljük magunkat, csalódottságot, lehangoltságot élünk meg, és valószínű, hogy fizikai szinten is felmerül valamilyen következmény. Például megfájdul a fejünk, gombóc keletkezik a torkunkban vagy összeszorul a gyomrunk – tehát az elsődlegesen fellépő nehézségre ráteszünk még egy lapáttal. A tudatosítás abban segít, hogy amint felismerjük a nehéz helyzetet vagy az aktuális állapotunkat, rövidesen át is lépünk a megfigyelő szerepébe.

A második lépésben próbáljuk feltárni az okokat: miért teszem ezt magammal; miért minősítem és bántom magamat folyamatosan?

Természetesen számtalan ok felmerülhet, de ha megtaláljuk a valódit, az elvezet a megértéshez és ezáltal a megoldáshoz.
Lehet ez az ok családi minta, amit a rokonaink is hoztak magukkal, generációról generációra, hiszen ezt látták a környezetükben élőktől, és ezt aztán továbbadtak a gyermekeiknek – tehát a szüleink is azt tanulták meg, hogy így viszonyuljanak bizonyos helyzetekhez.

Rengeteg káros berögződés vésődik belénk gyerekkorban, például hogy „ne legyél beképzelt!”, „ne gondolj magadról túl sokat!” vagy „te ehhez nem vagy elég ügyes, tehetséges”, „nem vagy elég okos”. És esetleg az is ismerős lehet, hogy „neked ez sosem fog menni”, „Sosem fogod megtanulni, egyáltalán vedd már elő az eszedet, ha van neked olyan!” Nagyon sok ilyen és hasonló apró bántó megjegyzést vágnak hozzánk gyermekkorban, akarva vagy akaratlanul, és ezeket aztán hosszú ideig cipelünk magunkkal. Fontos, hogy ezeket is felismerjük, mert akkor fel tudjuk dolgozni őket.

Nemcsak a közvetlen, családi közegünk, hanem a távoli környezet is okot szolgáltathat az önmagunk negatív irányú megítélésére, ugyanis rengeteg információ áramlik felénk, és az óriási kommunikációs zajban könnyen csak azt halljuk meg, ami kényesen érint, például hogyan legyél jó anya; hogyan legyél jó feleség, jó barátnő; hogyan legyen tökéletes a megjelenésed. Ha ezeknek az elvárásoknak megpróbálnánk maximálisan megfelelni és a tippeket és tanácsokat maradéktalanul beillesztenénk az életünkbe, akkor is biztos, hogy találnánk hibát, problémát, amit nem lehet megoldani. Egyrészt azért, mert nagyon sok közülük irracionális elvárás, másrészt mert egyénfüggő, hogy kinek mire van igénye és kapacitása az életében.
Ugyanakkor létezik olyan tudás, amelyet elsajátíthatunk a környezetünkből, és ha okosan bánunk velük, még a segítségünkre is lehetnek. A nőkre különösen jellemző, hogy minden életterületen jól szeretnének teljesíteni, csakhogy a gondot az okozza, amikor ezt önmagunk folyamatos kontrollálása és leminősítése mellett tesszük. Tárjuk fel az okát, miért van mindez, és nézzük meg, hogy tényleg szükségünk van-e rájuk; hogyan tudunk a környezetünknek megbocsátani, a régi mintákat elengedni? 

A változtatás harmadik lépése az új szokások bevezetése.

Vizsgáljuk meg, hogy mi az, amin változtatni tudunk, tehát mit tehetünk az aktuális helyzetünkben azért, hogy változás álljon be, és amit nem szeretek, tudok-e ellene bármit tenni abban az aktuális helyzetemben. Én abban hiszek, hogy segítővel mindig könnyebb ez az út, akár egy coachcsal vagy bármilyen más segítővel. Ha azonban nem tudunk változtatni az adott helyzeten, akkor az jelenti a megoldást, ha megpróbáljuk az elfogadni. És ehhez az elfogadáshoz kapcsolódik, hogy ne csak másokkal legyünk elfogadóak, elnézőek vagy ítélkezésmentesek – ezt tanítom a mindfulness tanfolyamaimon is –, hanem tegyük meg ugyanezt önmagunkkal is. Bizony, vannak olyan élethelyzetek amikor nem tudunk, nem akarunk, talán nem is kell annyi mindennek megfelelnünk. Ilyenkor segít, ha azt erősítjük magunkban: „jó vagyok úgy amilyen vagyok, és amikor itt az ideje, majd változtatok azon, amin tudok és szeretnék. De soha, semmi esetre se bántsuk magunkat gondolatban sem!